Szóval az egyik rejtély az számomra, hogy miként válhatott a Liget a(z egyebekben még oly megokolt) kormányellenes indulatok terepévé. Természetesen ki-ki az ellen tiltakozik, ami ellen kedve van, az is simán benne van a pakliban, hogy a Ligetet elfuserálják, ahogy az is, hogy aki most rázza a fejét, annak is nagyon bejön majd végül. Engem a jelképpé emelés hoz zavarba, hiszen természetesen számtalan felületet ad a kormány arra, hogy komoly társadalmi ügyekben kritika érje - akár kritikus tömegtől. (Putyinnak való kitettség, a közoktatás centralizálása, rossz irányú átalakítása, a hülye plakátkampányok és velük párban az állandó harckényszer, a kórházak és a benne dolgozók rettenetes helyzete, stb ,stb. Ezek vagy egyéb fontos ügyek, sehogy sem hozhatók párba egy kulturális beruházás elleni offenzívával.)
A másik ügy, ha lehet még nyomasztóbb, bár egyre inkább megszokott. Amikor a Ligetért kiállt néhány, amúgy a kormány politikájával kritikus ismerős, barát, akkor elárasztották a Facebook-falamat azok a posztok, amelyek az illetőket »árulónak«, »szolgának« minősítették.
Jelentős életművű, amúgy nagyszerű emberek, akik rosszul vannak (joggal) a kormány olykor rendkívül agresszív és/vagy végtelenül egyszerű retorikájával, pont úgy kezdtek beszélni, mint egy az átlagosnál is alpáribbra sikerült pártkommüniké.
Mindez nem először fordul elő, amikor Kertész Imre átvett egy magas állami kitüntetést, többen igen durván vették rossz néven tőle, amikor Konrád György egyetértését fejezte ki az orbáni menekültpolitikával, akkor szintén méltatlan hangú támadásözön zúdult rá.
Több mint helyes, ha megbeszéljük miben értünk egyet és miben nem (mondjuk nekem természetes volt, hogy Kertész Imre elfogad egy megérdemelt kitüntetést, Konrád véleményét pedig nem osztottam.)
De az arrogancia, a direkt fájdalmat okozó megjegyzések, a fősodortól való eltérésre az illetőt személyében megalázó válaszok érthetetlenek.
Hiszen mindazt a toleranciát tagadják meg, amit nagyon is helyesen számon kérnek a kormányzattól. Ha ugyancsak a Facebook nyilvánosság erejéig is, de hasonlóan szélsőségesen elvadultak ezek a reakciók, mint mindazok, amelyek, ha a másik irányból jönnek, akkor jó okkal kérjük ki a bárdolatlanságot, otrombaságot.
Csak éppen sokkal bántóbbak, hiszen az ismerősi hálóban hangzanak el, amitől önmagában is jobban fáj, és meglepőbb is.
Nem is az a kérdés, hogy ugyan miért lenne »szolga« az, aki valamivel egyetért, amivel a barátai és ismerősei nem, hanem, egyáltalán, mi a csudáért is gondolkodunk egymásról így? Avagy ha mondjuk valakinek erős szorongása van és ezért történetesen egy kérdésben a kormányfővel ért egyet, akkor - eltérő véleményünk rögzítése mellett -,miért nem inkább megérteni kívánjuk a szempontjait?
Miért ne lehetne a másik véleményét szétcincálva,ironikusan, logikusan kimutatva hogy az illető szerintünk súlyosan téved, a személyes méltóságát érintetlenül hagyva?
Az a helyzet, hogy ez a nagyobbacska liget itt, ahol beszélgetünk, amiről beszélgetünk, egyre rosszkedvűbb és durvább lesz. Bizonyára számtalan külső okot találni erre, csak miközben egy jobb, békésebb, nyugatiasabb, etc. országról képzelődünk, jó lenne, ha nem kaparnánk ki egymás szemét.”